Címke: széles fogású felhúzás

Szakítás: a súlyemelés félreértett fogásneme 2. rész

A technika szerepe

A ritmusváltás hiánya

Az első általunk ismert felvetés, mely szerint a gyengébb szakító eredmények oka nem az erőbeli hiányosság, egy szovjet kutatás konkluziója, amelyet Szokolov sporttudós publikált a korai hatvanas években (A sportág ekkor még háromfogásos volt: nyomás, szakítás, lökés). A Lvov-i Állami Testnevelési Főiskola birkozó-súlyemelő tanszékén 36 magas színtű súlyemelőt vizsgáltak a dinamométerrel (dinamográf), valamint a mozgást rögzítő filmfelvételek analizálásával. A versenyzőket két csoportra osztották:

1. jól nyomó, de “gyengén” szakító, és a 2. valamint akiknél a szakítás volt az erősebb szám.

A főbb izomcsoportok vizsgálata azt mutatta, hogy az első csoport ereje semmiképp nem marad el, a másodikhoz képest, sőt a vállak és a karok izomzata még erősebbnek is bizonyult.

A szakítás során végzett dinamográfiás vizsgálat a dobogóra kifejtett erők alapján azt mutatta, hogy az 1. csoport versenyzőinek többsége a célszerűtlen, együtemű húzást végezte. Az elemelés tehát gyors, a súlyzó mozgása épp ezért nem gyorsul a térdtől, amely a szakítás fő fázisában a robbantás elmaradásához vezet (értsd: erőteljes kiállás). A második csoportban a robbantás jól kifejezettnek bizonyult, ami a kétütemű húzás előnyösebb voltát bizonyítja. Szokolov megállapítása szerint a gyengébb szakítóeredmény oka tehát a robbantás elmaradása, mivel ebben az esetben az emelőerő összeségében kisebb, és a súlyzó nem éri el azt a húzómagasságot, ami ahhoz szükséges, hogy nagyobb súllyal eredményesen be tudjon ülni 11. 

Vorobjov többszörös világ és olimpiai bajnok (1956, 1960, 90 kg) erre a kutatásra céloz, amikor a következőket írja:

 “Szokolov kutatásaival 1960-ban bizonyította, hogy milyen fontos a ritmus a súlyzó emelésében az alámenésig. Véleményünk szerint, a súlyzót térdmagasságig viszonylag lassabban, nem nagy sebességgel kell emelni. A mozgás robbanékony jellegű legyen. Az említett mozgásritmus betartása megkönnyíti a súlyzó felvételét” 1. 

A kiváló szakító Alekszandr Kurinov Vorobjov társaságában. Többször is javította a szakítás világcsúcsát a középsúlyban (75 kg), legjobbja 136 kg volt. A római olimpia bajnoka 1960-ban. Négy évvel később nem volt az olimpiai csapat tagja, mert edzésmódszereit Vorobjov nem hagyta jóvá. 1967-ben vonult vissza.

Lévén Vorobjov a kutatás eredményét nem a szakításra, hanem a maximális súly sikeres felvételére alkalmazza, mondhatni, hogy a felvétel legalább ugyanakkorra mértékben szintén helyes technika kérdése, mint a szakítás. Mindez pedig ellentmond annak a széles körben elterjedt véleménynek, amely a szakítást inkább technikai jellegű produkcióra degradálja, miközben a lökés (értsd: felvétel és kilökés) az “erő” kérdése. 

Mindeközben számunkra Szokolov megállapításának végkicsengése hangsúlyos, amely tetszés szerint ismételhető: 

az emelőerő összeségében kisebb, és a súlyzó nem éri el azt a húzómagasságot, ami ahhoz szükséges, hogy nagyobb súllyal eredményesen be tudjon ülni 11.

A korai karhajlítás 

A fent említett együtemű húzás gyakorta elvezet egy másik hibához: ez pedig a váll és a karhajlítók  idő előtti bevonása. Szokolov és munkatársai a sportolók statikus erejét mérték a rúd combközépnél való helyzetében. Ez megfelel a “robbantás” kezdetének. A dinamométerrel ellátott dobogón elsőként az egyenes karú (180°) pozícióban határozták meg a sportolók erőkifejtését, majd megismételték a vizsgálatsorozatot 160°-os könyöktartásban. Az átlag emelőerő 38,3%-al bizonyult kevesebbnek, ebben a meghatározott szakaszban. A behajlított könyök azért képez gyenge pontot, mert a karhajlítók maximális feszülése információt küld az idegrendszerbe, és ennek alapján gyengülnek az erősebb láb és törzsnyújtó izmokhoz futó központi ideginger impulzusok11. Ez egyfajta védelmi mechanizmus, amely szerint a gyengébb izmok erőfokát meghaladó izomfeszülést, az erősebb izmok “nem annyira akarnak” produkálni.

Rezazadeh-t megörőkítő felvételen 1/4-es lassításban megfigyelhető a karok térd körüli bekapcsolódása (4:10-nél), majd a combközép magasságában már látványosan hajlítottak. A súly 210 kg.

Mindenesetre a behajlított könyök, mint technikai hiba, nem magyarázza meg teljesen, hogy egyesek miért gyengébbek a szakításban, figyelembe véve, hogy ezzel együtt is lehet világcsúcsot emelni. 2003-ban, az Ázsia Játékokon Hosszein Rezazadeh 213 kg-ot szakított 17. A korai karhajlítás ezen kívül amely nem mutat kizárólagosságot a szakításra nézve. Lasha Talakadze a lökés (és összetett) jelenlegi világcsúcstartója eleve behajlított karokkal indítja a felvétel végrahajtását. A karok a térd magasságában közelítenek, majd a combközéphez érve ismét erőteljesen hajlítottak ismét, amikor a kiállásnak még előszele sincs. Ilyen módon is fel tudott venni 264 kg-ot, amelyet sikeresen ki is lökött. 

A súlyzó ideális mozgáspályája

Torohtyij olimpiai bajnok (2012 London, 105 kg) 18 szerint a megfelelő technika döntő mind a szakítás, mind pedig (felvétel és) lökés esetében. Mint mondja: A súlyzó tömegének növekedésével, amelyet a sportoló felemel, a technika elsődleges fontosságú lesz. Ugyanezen a helyen Torohtyij leszögezi azt is, hogy ha (ilyen értelemben) a sportoló felkészültsége nem felel meg bizonyos szabványoknak, akkor nem ér el magas eredményeket 19. 

Mindamellett állításából logikailag az alábbi következik:
Amennyiben a technikai kivitelezés megfelel bizonyos szabványoknak, akkor valamely más tulajdonság fog dönteni az eredmény nagyságáról. Ez a más képesség olyannyira dominás, hogy mindig is a magasabb súlycsoportú legjobb versenyző fog elérni nagyobb abszolút eredményt, a kisebb súlycsoportú legjobbhoz viszonyítva. 

Torokhtyij egy másik helyen megjegyzi: A történelem sok kiemelkedő sportolót ismer, akik a fizikai törvények ellenére szinte beállítják a világrekordokat 20.

E kijelentése cáfolja az előzőt, azaz a technika mégsem elsődleges fontosságú. A perdöntő az a hatás lesz, amely a tömeggel rendelkező testet gyorsulásra/állapotváltozásra késztet. 

A súlyzó mozgásának lehetséges módozatai a szakítás során Torohtyij weboldalán. A “D” jelöléssel ellátott megoldás tűnik ideálisnak: a “robbantás” után a rúd közeledik a sportolóhoz, ezután csaknem egyenesen felfelé mozog, végül kissé a függőleges mögött kerül rögzítésre.

A szakítás mozgáspályájának kérdése messzemenően bonyolultabb annál, mintsebb lehetőség szerint hasonlítson egyetlen ábrához. Szokolov “A gyenge szakítás eredmények okairól” címmel megjelent értekezésében miután megvitatja az “ívelt súlyzóvezetés” célszerűségét, a következőre hívja fel a figyelmet:

Ami pedig az ívelés pontos, számszerű paramétereit illeti, azokat practice lehetetlen megadni, mivel azok a sportoló testsúlya és a súlyzó terhelése arányának szoros függvénye, ami a súlykategóriánként és különösen minden egyes súlyzóterhelés szerint változik 11.

Csak nagyon rövid keresésre van szükségünk ahhoz, hogy mozgáspályák különbözőségéről találjunk mintákat. Alább nézzük elsőnek a 2010-es Világbajnokság női szakítás-aranyérmeseinek mozgáselemzését a hét, különböző súlycsoportban! 21

1985-ben a Világbajnokságon háromdimenziós filmelemzéssel és a földi reakcióerők mérésével lehetséges volt a térbeli mozgások elemzése, valamint kiszámították a legjobb sportolók által kifejtett erőt, adott pillanatokban. A legérdekesebb kinetikai eredmény az volt, hogy a térd erőkifejtésének mértéke viszonylag kicsi volt a törzs nyújtásakor fellépő maximális erőhöz képest, és nem is korrellált nagyon a teljes terheléssel. A talajra ható erőt megmérve úgy tűnik, a legjobb súlyemelők úgy tűnik korlátozzák a térd feszítésének erejét, a pozíciójának pontos szabályozásával. Összességben a belső kinetikai paraméterek eredményei megkérdőjelezik az emelési technika klasszikus felosztásának logikáját a külső kinetikai paraméterek szerint 22. A most leírtak megértés szempontjából nehezebben definiálhatóak, de annyi kitűnik, hogy a gyakorlat kivitelezése nem az “ideális” mozgáspályán történik, a súlyzórúd útját a belső kinetikai paraméterek kényszerítik ki. A lenti ábrán a Világbajnokság öt versenyzője, egy-egy szakításgyakorlatának mozgáselemzése látható. A rúd egyikük esetében sem mozog a függőleges vonal előtt 23. Kifejezetten érdekes Naim Szülejmanogl (abban az időben Sálámánov) mozgáspályája, aki jócskán eltávolodik a rajthelyzettől, és gyakorlatilag a könyök kifordítása idején sem közeledik a függőlegeshez (balról a l. kép). Valami hasonlót figyelhetünk meg Krasztev esetében, aki, mind szakításban, mind az összetettben győzött az ólomsúlyúak között (utolsó kép) 24. 

A képen a súlyemelők ezúttal jobbra néznek. A szaggatott vonal a rúd vetületétől indul rajthelyzetben.

A következő ábrán, meg nem nevezett verseny 69 kg-os súlycsoportú, A osztályú,  l-lV. helyezettjeinek (A, B, C, D) súlyzóvezetése. A vastag vonal a férfi versenyzők mozgástrajektora, míg a szaggatott a megfelelő helyezett női versenyzők által abszolvált pálya. A súlyzóvezetés teljesen egyedi (a női versenyzők mozgástrajektora azért húzódik magasabbra, mivel a női súlyemelők általában kevésbé “sűrűek”, ezért ebben a súlykategóriában magasabbak.

A kép az Erbil Harbili által megadott ábra egy részlete. A vízszintes elmozdulást az ábra kihangsúlyozza: a “D” képen látható legnagyobb kitérés a fúggőleges síktől 2 egység, azaz 20 cm . 

“A súlyzó mozgási trajektóriájának sajátosságai az elit női súlyemelők szakításgyakorlatai során” címmel megjelent tanulmány tájékoztat arról, hogy súlyzó mozgásának három fő típusa van 25. A különböző, élvonalbeli sportolók által létrehozott mozgáspályák többé-kevésbé emlékeztetnek ezekre, de értelemszerűen minden egyes sportoló másképp emel, és a pontos trajektória ória függ a súlyzó mindenkori tömegétől is 11. A tanulmány a bevezető szakaszban kiemeli, hogy a sporttudósoknak még nincs egybehangzó véleméjük arról melyik pálya bizonyult a leghatékonyabbnak. Ezen kívül a női sportolók bevonásával készült tudományos kutatások korlátozott számúak, ezért az edzők főleg férfiak eredményeiből nyert adatokat használtak. E tényezők okán a szerzők saját kutatás mellett döntöttek, meghatározva a súlyzó mozgását, kifejezetten felső színtű súlyemelőnöknél és kizárólag a szakításban. Száznegyven versenyző összesen 304 kísérletét elemezték 25, az adatokat a bukeresti (2009), a minszki európa (2010) 26, az Isztambulban (1994) rendezett (?) világ, valamint a Wroclaw-ban (2013) 27 megtartott világbajnokságról szerezték be 25. Ami rögtön kiderült, és egyben igen örvendetes: a súlyzó mozgási pályájának jellemzői a szakításban ugyanazok, mint amelyeket a férfi súlyemelők is használnak. A vizsgált összes súlyemelőnők 42,9% – a használja az első (A) típusú trajektóriát, ugyanakkor a B és C típus pontosan meggegyező arányban használják 28,6-28,6 %-ban. 

Ez a tanulmány a cikk végén, a “megbeszélés” alatt a következőket állapítja meg: A súlyemelők a legtöbb esetben A típusú trajektóriát használnak, ami igazolja a szerzők következtetéseit. Kutatásaik szerint ez a pálya a leghatékonyabb, míg a B típusú kevésbé hatékony, és a spotolók ritkábban használják, ami szintén megfelel megfelel a nőkkel kapcsolatos kutatások eredményeinek 25. 

—A grafikonokba mindenki azt lát bele, amit akar, mindenesetre úgy tűnik, hogy az 53 és 58 kg-os súlycsoportban kevesebben emeltek A, mint B pályán, mint ahogy az 58 kg-ban, és női nehézsúlyban is egyaránt ritkább az A trajektória, mint a C.

A végeredmény nem utolsósorban függ a statisztikai mintavétel módjától is. Jelen esetben ugyan az összes versenyzőt figyelembe vették, de csak egyetlen versenyen. A végeredmény minden kétséget kizáróan az A típusú pálya nagyobb gyakoriságát mutatta. De a fenti grafikon tanúsága szerint korántsem jelenti, hogy mindig ez volt a domináns az egyes súlycsoportokban. Ha pedig más típusú pálya nagyobb számban fordul elő, vagy akár domináns egy-egy súlycsoportban, akkor az A típus semmi esetre sem tekinthető legjobbnak.

A “populáció”, amelyet a tanulmány vizsgált nem teljes, lévén csak adott versenyt vettek figyelembe és csak női sportolókat, de mellette szól, hogy statisztikai mintavétel során ritkán végzik el a felmérést a teljes populáción. E tendenciát lehet fokozni, mint amikor például csak a kisebb termetű súlyemelőnők a statisztika alanyai a B típusú pálya nagyobb gyakoriságának igazolására.

A 48, 53, 58 kg célzott vizsgálatakor egészen más százalékarányokat kapunk eredményül:

48 kg, 13 fő: A 6 fő = 46,2%, B  5 fő = 38,5%, C 2 fő = 15,4 %.

53 kg, 12 fő: A 3 fő = 25,0%, B  4 fő = 33,3%, C 5 fő = 41,7%

58 kg, 24 fő: A 9 fő = 37,5%, B 10 fő = 41,7%, C 5 fő = 20,8%

A kisebb kategóriák létszáma 49 fő, közülük 36,7%-ra (18 fő) az A pályához hasonlító trajektória jellemző, 38,8% (19 fő) a B, míg 24,5 (12 fő) emel a C útvonalon.

B mozgástrajektória nagyobb gyakorisága engondolkodtató, mivel “A súlyzó mozgási trajektóriájának sajátosságai az elit női súlyemelők szakításgyakorlatai során” a megbeszélés alatt a elismeri, hogy a legújabb tanulmányok kimutatják a B típusú páya gyakrabb alkalmazását. Emellett eredményeik megegyeznek egyes tudósok eredményeivel, de ellentmondanak másokénak – jegyzik meg. Folytatólagosan utalnak Gennagyij Hiszkia mozgáselemmzéssel kapcsolatos vizsgálatára, aki a súlyzó felvétele során C típusú pályát talált az esetek felében (férfiak 48,5%, nők 52,1%) egy korábbi európa bajnokságon. Az A pálya egész ritka volt, a férfiak 8,5, a nők 22,4%-a használta 25. Rossi és munkatársainak alanyai 19 fiatal férfi súlyemelő volt egy regionális versenyről. Főbb adataikat az alábbi táblázat mutatja:

A tanulmány több célt is kitűzött, és egyaránt vizsgálták a szakítást, valamint a felvételt. Az elsődleges cél az volt, hogy párhuzamosan vizsgálják előfordul-e asszimetria a súlyzó jobb és bal oldalának mozgása között. Akadt némi különbség, de ez a szakításban nem bizonyult szignifikánsnak. Ami számunkra kényeges, az a szakítás mozgástípusának megoszlása. Ugyanis C trajektóriát használtak jobb oldalról 92,9%-ban, míg bal oldalról szemlélve is 85,7%-ban mutatkozott ugyanez a pálya. A súlyzó markolatának bal és jobb oldalamérési indexei szerint a B mozgástrajektória 3,6, illetve 14,3%-ban fordult elő, míg az A volt a legritkább, mindössze 3,6% (jobb oldalról) 25. 

Konklúzió

A néhány évvel ezelőtt megírt “Az egyenes pálya nem a norma, és nem szükséges a súlyemelés sikeréhez: a tudományos irodalom áttekintése” címmel megjelent értekezésben a szerző kiváló végkövetkeztetést ad: 

Azt kell mondanom, hogy a súlyzó pályája nem számít. Addig számít csak, amíg más tényezők – például az emelő morfológiája, a biomechanika, és a neuromotoros szempontok figyelembe veszik. A tanulmányok azt mutatják, hogy nagyon magas az útvonalak variációja a világ legjobb súlyemelői között. Ennél is fontosabb azonban, hogy rámutatnak (a tanulmányok) számos eltérő típusú húzás használható voltára, valamint, hogy a súlyzó útvonala (amely nagyon eltér a normalizált tankönyvi modelltől) annak az esetnek a pontos eredménye, amikor a súlyemelő az összes mechanikai előnyt kihasználja.

A fenti eggyértelműsítés dacára, a 3. részben adjuk egy lehetőséget annak a megközelítésnek, amely a nagy számok magyarázatát a végrehajtás módjában keresi!

Dolovai Béla  

Hivatkozások:

15  Vladan Kanyevszkij: A lökés problémái  Olymp magazin 2006, 2:29-32

16  Roman, RA, A súlyemelők edzése, Testnevelés és sport, Moszkva * Kiadva: 1986

17  https://en.wikipedia.org/wiki/Hossein_Rezazadeh

18  https://en.wikipedia.org/wiki/Weightlifting_at_the_2012_Summer_Olympics_%E2%80%93_Men%27s_105_kg

19  https://torokhtiy.com/blogs/blog-rus/article-24

20  https://torokhtiy.com/blogs/warm-body-cold-mind/starting-position-in-snacth-and-clean

21  H. Hakkus: A 2010-es Súlyemelő Világbajnokság elit női súlyemelőinek kinematikus elemzése  The Journal of Strength and Conditioning Research  2012.04.26 (4): 897-905.

22  Wolfgang Baumann, Volker Gross, Karl Quade, Peter Galbierz: A világszintű súlyemelők szakító technikája az 1985-ös Világbajnokságon Human Kinetic Journals  Nemzetközi biomechanikai folyóirat. 4. kötel, 1. kiadás 68-89. old.

23 https://firstpull.net/2014/01/24/straight-bar-paths-are-not-the-norm-nor-needed-to-success-in-weightlifting-review-of-the-scientific-litterature/

24  https://en.wikipedia.org/wiki/Antonio_Krastev  

25  Олександр Антонюк,  Богдан Виноградський, Оксана Павлюк, Тетяна Чопик, Євген Павлюк, Oлександр Солтык: A súlyzó mozgási trajektóriájának sajátosságai az elit női súlyemelők szakításgyakorlata során   2017 Journal of Psyhical Education and Sport ® (JPES), 17(1), 59. cikk, 402-406 old.

26 https://en.wikipedia.org/wiki/European_Weightlifting_Championships

27  https://en.wikipedia.org/wiki/World_Weightlifting_Championships

28 Stephen J. Rossi, Thomas W. Buford, Douglas B. Smith, Robin Kennel, Erin E. Haff, G. Gregory Haff: Bilateral Comparison of Barbell Kinetics and Kinematics During a Weightlifting Competition   International Journal of Sports Physihology and Performance, 2007;2:150-158

Szakítás: a súlyemelés félreértett Fogásneme

Az indítási pozíció szerepe

A magyarul 1968-ban kiadott, “A súlyemelő korszerű edzése” címmel megjelent könyv 5. oldalán Vorobjov a következőket nyomatékosítja:

“A súlyemelésben az erőnek döntő jelentősége van. De ezenkívül bizonyos, hogy nem kevésbé fontos szerepet játszik a test emelőinek (végtagjainak) szabályos, előnyös elhelyezkedése a súlyzó emelésének idején. Például két azonos erejű sportoló ugyanazt a súlyt különféleképpen emeli: az egyik könnyebben, a másik nehezebben. Az aki könnyebben emeli a súlyzót, kedvezőbben használja ki szervezetének, testi felépítésének sajátosságait1.”

Létezik olyan elméleti lehetőség, mely szerint a súlyemelésre nézve ideális felépítésű sportolók tetszés szerint válthatnak egy mechanikailag előnytelenebb pozícióba a súlyzó elemelése során. Sőt ez valójában nagyon is gyakorlati: elég szélesebben fogni a rúdon, máris megvalósul a szituáció. Ezzel el is érkeztünk a szakításhoz.

Baczakó Péter olimpiai bajnokunk a moszkvai olimpián, 1980-ban. Balra a felvétel, jobbra pedig a szakítás látható, a dobogóról való elválasztás idején.

Mivel a súlyzó emelése a térdig, vagy valamivel feljebb, főleg a comb négyfejű izmaival történik 2, nem mindegy, hogy azok előnyös helyzetben működnek-e. Minél kisebb a comb és lábszár által bezárt szög (térdszög) annál kisebb a lehetséges erőkifejtés. A térdre ható erőkar tehát sokkal nagyobb szakítás rajhelyzetében, mint a felvétel során, ezért kisebb súly emelhető el széles fogással. Ha bármely súlyemelőt kérdezünk a széles fogású, illetve “keskeny” kiállás maximuma felől, ha nem is mérte fel melyikben mennyire képes, egyértelmű számára, hogy az utóbbiban mozgathat nagyobb súlyt. Összefoglalva: a széles fogású elemelésben, vagy kiállásban mutatott kisebb erő szorosan összefügg az előnytelenebb mechanikai pozícióval.

A guggolás és a szakítás viszonya

Dobrev és Kolev 1979-ben publikált kutatásukban korrelációs függvényekként vizsgálták a verseny és a különböző segédgyakorlatok viszonyát. Elemzést végeztek a beüléses szakítás, a helyből szakítás, a széles fogású felhúzás, valamint a tarkón guggolás eredményei között is.  

Eszerint jelentősen nagyobb korrelációt mutatott a szakítás maximuma és a guggolás eredménye, mint amilyen kapcsolat fennállt a szakítás és a széles fogású felhúzás között. A korábbi szerzők kijelentéseivel ellentétben, megállapítást nyert a hátsó guggolás a szakítás alap képzési gyakorlata. Ez azt jelzi, hogy nagy súly kell a súlyemelők számára a magas eredmények elérése érdekében3.

Andrew Charniga a sportág elismert elméleti szakembere szerint bizonyos Frolov és munkatársai szintén összefüggést találtak a szakítás és a guggolás eredmények között.

Megállapították azonban, hogy a szakítás javulását nagyban meghatározza a sebesség, amikor is a térd kiegyenesedik a rúddal való elhagyást követően. Szintén fontos milyen gyorsan gyorsan történik a “robbantás” egész fázisa. Minél gyorsabb a “robbantás”, annál erősebb lesz a mozgás következő szakasza is. Azonban a továbbiakban az abszolút erő fejlesztése a guggolásban egyáltalán nem volt összefüggésben a szakító eredményekkel. A robbanékony erő megnyilvánulásai viszont, mint a helyből magas, vagy távolugrás vizsgálata, nagyfokú egyezést mutattak a szakítással4.

A quadricepsz antagonistái

A térd kinyújtását döntően a négyfejű combizmok biztosítják. Mindazonáltal az antagonisták megfelelő ereje elengedhetetlen, elősegítendő, hogy a súlyemelő teljes mértékben kihasználhassa a combfeszítők képességeit a legnagyobb vertikális erőkifejtés érdekében5.

A hátsó mozgáslánc tagjai, köztük a térd hajlítói (hamstrings) is részt vesznek a csípőízület feszítésében, különösen, ahogy a rúd elhagyja a térd magasságát. Erre a szituációrahasonlítanak a függőleges ugrások, amelyben a térd hajlító izmainak erejével összefüggést mutatott az elért magasság. A további megfigyelés a függőleges ugrás nagyságát hozta összefüggésbe azzal, milyen gyorsan volt képest a rúd alatt kinyújtani a térdét a súlyemelő. Amennyiben az ugrás magassága nagyobbnak bizonyult, magasabb volt a súlyzóval elért sebesség is. Márpedig minél gyorsabb ez a reakció, annál erősebb a “robbantás”, és annál nagyobb a szakítás eredménye. A mozgás sebességének javítására irányuló kutatások azt mutatták, hogy a négyfejű combizmok antagonistáinak relatív ereje befolyásolja a mozgás sebességét. Ezek az izmok a láb kinyújtásakor biztonsági fékként működnek a quadricepsz erőkifejtésekor. Ellentartanak az ízület számára, hogy a túl gyors nyújtás ne okozzon kárt. Amennyiben a négyfejű combizmok relatív ereje meghaladja a combhajlítókét  neuromuszkuláris szabályzás csak akkora sebességet tesz lehetővé, amihez mérve az antagonisták még biztonságosan fékezhetnek. Ha tehát a combhajlítók túl gyengék, vagy a feszítők túl erősek, más szóval az egyensúly felborul, a mozgás lehetséges sebessége csökken. Következésképpen a gyorsabb mozgás érdekében az edzéseken hangsúlyozniuk kell a combhajlítókat. A súlyemelésben tapasztalt gyakorlati megfigyelés szerint, a túlzásba vitt guggolás fejlesztéshátrányosan befolyásolja a sebességet5.

A maximális statikus erő, mozgásgyorsaság, és a mechanikai teljesítmény

Lukasev sporttudós szerint  a szakítás eredménye nagymértékben függ az izom összehúzódásának sebességétől, a neuromuszkuláris (ideg-izom) kapcsolattól, valamint, hogyan alkalmazzák ezeket az erőket4.

A statikus erő nagysága némileg kapcsolódik a súlyzó mozgatási sebességéhez. Statikus helyzetben a külső ellenállás nagysága megegyezik az izom által kifejtett erővel, tehát nincs elmozdulás. Értékét így az erőmérő platformon mérhetjük a súly emelésének különböző pozícióiban.

A sportoló rögzített rúdba kapaszkodva fejt ki maximális erőt, miközben lábainak talajra nehezedő nyomását méri a platform. Tudjuk, hogy a mozgás sebessége és a maximális statikus erő nagysága között nincs, vagy kismértékű a kapcsolat, azonban rögtön nyilvánvalóvá válik, ha súlyzó emelése a feladat. Mégpedig minél nagyobb tömegű súlyzókat kell mozgatni, annál szorosabb lesz az összefüggés a maximális statikus erő és a súlyok mozgatási sebessége között. A súlyemelést tekintve a maximális statikus erőnek az elemelés kezdetén van nagy jelentősége, hiszen a mozgatandó teher (súlyzó + testtömeg) nehézségi ereje közel esik a maximális statikus erő értékéhez.

A táblázat

A táblázatban 11 válogatott súlyemelő átlagolt testsúlyához mellékelt a szakítás és lökés eredményeik középértéke. Mint megfigyelhető, a felvétel& lökés eredményhez hozzáadva a testsúlyt, majd az összeget szorozva a nehézségi gyorsulás értékével, 2346 newtont kapunk. Ez relatív közel van az elemelés helyzetében mért statikus erővel, amely 2816 N. Ha a tömeget rövidebb úton akarjuk emelni, amelynek tökéletes példája maga az elemelés, akkor maximális statikus erőnek kb. 85%-a emelhető fel egy ismétléses maximumként (1 RM) 7. A fenti táblázat alapján az átlag súlyemelő közel 240 kilót fog tudni teljesíteni. Ugyanakkor a súlyemelésben a mozgáspálya hosszabb, ráadásul a gyakorlat mozgásszerkezete megköveteli a gyorsítást. Ezért a maximális statikus erőkifejtés csak kisebb hányada hasznosítható. Ezen túlmenően a szakításban mozgáspálya még hosszabb, mint a felvételben, valamint a súlyzóna nagyobb gyorsulásra kell szert tennie. Ilyen feltételek mellett az 1 RM nagyon elmarad a lehetséges statikus erőkifejtéstől.

A súlyzó dobásának helyzetében mérhető statikus erő sokkal nagyobb, mint az elemelés kezdetén, így ugyanazon tömeg ezen a szakaszon felgyorsul. Az elemelésben tanúsított erőkifejtés viszont determinálja, mekkora kezdő gyorsulás biztosítható egy kisebb tömegű súlyzónak.

Erő nagysága azon aspektus, amely meghatározza, hogy ugyanazon tömeg érdemben gyorsítható-e, vagy csak lassan kiegyenesedünk vele.

Ezért annak elősegítésére, hogy a súlyemelő nagyobb terhet tudjon mozgatni – ez esetben szakítani – mindenek előtt a elemelés helyzetében célszerű növelni a maximális statikus erőt 7. A maximális statikus erő növelését a statikus erő maximumához viszonyított 70-85%-os terhek alkalmazásával lehet biztosítani.

Mivel a maximális statikus erő meghatározása  eszközök kérdése, inkább elméleti számításra van lehetőség. Hozzávetőlegesen tudni kell hozzá az elemelés maximális értékét (1 RM). Mivel a statikus erőnél a dinamikus erő, kb. 15%-al szerényebb (rövidebb mozgáspályán), százból visszamaradó 85%-ba helyettesítjük az elemelés 1 RM értékét. Vegyünk egy másik súlyemelőt, akinek nem ismerjük a maximális statikus erejét, de tudjuk, hogy 220 kg-ot teljesít az elemelésben! Ez a tömeg tehát az 1 RM, 85%-nak veendő, így visszaszámolható belőle a statikus maximum:

220/85 = 2,588 x100 = 258,8 kg. Mivel egy 1 kilogramm tömegű test súlya körülbelül 9,81 N 8, a kapott 258,8 kilót szorozzuk: 9,81 x 258,8 = 2539 N. A sportoló elméleti statikus ereje az elemelés rajthelyzetében tehát 2539 N.

Hasonlóképpen körülményes a kapott értékből visszaszámolni a 70-85% megterhelést, egyrészt, mivel bele kell kalkulálni a saját testtömeget , amelyet szintén mozgat a sportoló. Ez a sportoló mondjuk nyolcvan kilogramm a mérlegen. Példának okáért vegyük a maximális statikus erő 85% -át! Kiszámolandó egy ismeretlen szám, amelyhez a sportoló testtömegét hozzáadva, kapunk egy összeget, amelyet beszorozva a nehézségi gyorsulás értékével az eredmény 2158 newton lesz (2539 N 85%-a). Alább tehát az egyenlet:

“X’ (m1) + 80 kg (m2) x 9,81 m/s2  (g)= 2158 N

Megkíméljük az olvasót a megoldás levezetési lépéseitől. Ahhoz tehát, hogy 2158 N eredmény erőt kapjuk, a használható súlyzó nagysága legfeljebb 140 kg. Ez a hagyományos elemelés fogási szélességével fejleszti a maximális statikus erőt, ugyanakkor a súlyemelésre való sikeres adaptálásához dinamikus módon kell emelni, és nagyobb magasságra (kiállással, vagy felhúzással). Amennyiben a sportoló testtömege nagyobb, de fordítottan arányosan gyengébb, annál kisebb súlyt kell használnia.

statikus erő és a súlyzó mozgatási sebessége, és a vonatkozó számítások (amelyből az olvasó e helyütt csak ízelítőt kapott), biomechanika területén dolgozó szakemberek vizsgálatának tárgyai, a sporteredmények növelésének elősegítésére. A gyors motoros egységek csak akkor fejtenek ki erőt, ha nagy terheket mozgatunk, vagy a terhet a lehető legnagyobb sebességgel mozgatjuk 7. Az erő- sebesség adataiból kiszámolható a mechanikai teljesítmény (P = F x v). Az erőhatás pillanatnyi teljesítménye ugyanis az erő és a pillanatnyi sebesség skaláris szorzata wattban kifejezve 9.

Megállapítást nyert, hogy ez  teljesítmény akkor a legnagyobb, ha a mozgatott teher súlya a maximális statikus erő mindössze 25-40%-a. Ez nagyon kevésnek tűnhet a súlyemelésben. Ugyanakkor a mechanikai teljesítményt – ami esetünkben egyenlő a sportteljesítménnyel -, meg lehet próbálni növelni az erő-sebesség görbe görbületének csökkentésével.

l

Erő és sebesség adatokból számolt mechanikai teljesítmény. Bal oldalon az Erő (F) nagysága newtonban, vízszintesen a sebesség (v), mértékegysége méter per szekundum, jobb oldalon pedig a teljesítmény (P) látható wattban kifejezve

Ekkor a maximális statikus erő 30-60%-át kitevő terheléssel kell gyakorolni, értelemszerűen az adott terhekhez tartozó legnagyobb gyorsítással.

Ahogy a görbe görbülete csökken, a maximális teljesítményt egyre nagyobb súllyal képes súlyemelő teljesíteni, azaz ugyanakkora sebességre tud felgyorsítani nagyobb tömegű súlyzót7. A görbe azon görbülete, amelyet a grafikonon homorú vonalként láthatunk, csak egy bizonyos határig mehet az egyenes irányába. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a relatív kisebb súllyal, és nagyobb sebességgel történő edzés egy adott ponton túl nem javítható a mechanikai teljesítmény.

A  görbe íveltségén a továbbiakban csak úgy lehet javítani, ha a megterhelés intenzitását a maximális statikus erőkifejtés 70%- 85%-ra emeljük. Ekkor az erőkifejtés N-ban emelkedik, de mozdulat sebesség csökken, ezért átmenetileg csökken a mechanikai teljesítmény. Az erő növekedésével mindazonáltal a nagy súly egyre nagyobb sebességre gyorsítható, ezért a görbe alakja ismét íveltebb lesz. Amikor ez a folyamat megállni látszik, ismét vissza kell térni a kisebb súlyokhoz, amelyekkel nagyobb sebesség generálható. Erre egy példa, amikor a sportoló visszatér a nehezebb kiállásokról, a könnyebb felhúzásokra (nem a versenygyakorlatokban kell a súlyt mérsékelni!).

Az alámenésben rejlő erő

A szakítás végrehajtása során test legerősebb izmai, a négyfejű combizmok kezdik meg a mozgást. Ezt követően bekapcsolódnak a gyengébb izmok is, a combközelítők és combhajlítók, a far, a gerincmerevítők, a hát izmai, végül a vádli. Ahhoz azonban, hogy a szakítás végső hózómagasságát a gyengébb izmok – a trapézizom felső rostjai, a vállak, valamint karhajlítók – ki tudják eszközölni, előzetesen fel kell gyorsítaniuk a súlyzót a test erős és közepesen erős elemeinek. A karmunka abszolút az elemelés és kiállás által létrehozott erőkre épül. A szakítás tehát természeténél fogva eleve csak gyors mozgás lehet. A szakítás sikeres végrehajtásához nem pusztán az a lényeges, hogy m tömegű testet a súlyemelő milyen sebességre képes felgyorsítani, de hangsúlyos az is, ő maga milyen sebességgel tud közlekedni a mozgásban lévő súlyzóhoz viszonyítva.

A súlyzó tömegének növekedésével csökken az elérhető sebesség, és ezáltal a húzómagasság is. Tehát a maximális súly felemelésének döntő eleme, hogy a sportoló a szükséges mozgatási sebességre tudja gyorsítani a terhet és ezáltal elérje a minimálisan szükséges húzómagasságot.

Ismeretes, hogy bármely sportmozgás sikeres végrehajtása összefügg a sportoló azon képességével, hogy teljes mértékben ki tudja használni összes hajtóerőt, beleértve a tehetetlenségi erőt is. A tehetetlenségi erőnek lényeges szerepe van a versenygyakorlatok végrehajtása során a sportolónaka súlyzóval való kölcsönhatása következtében. A súlyemelő a végső gyorsítás után a másodperc töredéke alatt vált az alámenésre, a szakítás és a felvétel során ez a beülés, valamint a lökésben a gyors váltás leggyakrabban az ollózás.

A mechanikában közismert, hogy a mozgó test  mozgási, más néven kinetikus energiával energiával bír. A kinetikus energia képes elvégezni azt a munkát, amelyet az súlyzó gyorsítása önmagában nem feltétlen. A “robbantás” befejezésének pillanatában a sportoló (és alatta a súlyzó) nagy sebeséggel felfelé halad. De a következő pillanatban abba kell hagynia ezt a mozgást, megkezdendő a beülést. Ebben a szünetben az elébb még felfelé mozgó test kinetikus energiája 10, a karok közvetítésével átkerül átkerül a súlyzóba 11, és segít felemelni azt.

A mozgó test sebessége v, tömege m,  a nyert kinetikus energia pedig egyenlő F x s-el, amelyben F az erő, amellyel a mozgó test bír, az s pedig az utat jelöli, amelyen a felfelé való mozgás megszűnik. A képletből tehát az következik, hogy a keletkezett kinetikus energia nagysága elsődlegesen attől függ, milyen hosszúságú volt az út, amelyen a súlyemelő a felfelé haladó mozgást befejezte. Minél rövidebb ez az út, azaz a sportoló minél gyorsabban vált a súly húzásáról a beülésre, annál nagyobb a keletkeződő mozgási energia. Szintén a képletből következik, hogy beülésben keletkező kinetikus energia nagysága függ a mozgó test tömegétől és sebességétől is 10.


Milen Dobrev a 2005. évi világbajnokságon: a pillanat alatt megjelenő erő, a gyorsaság, és a kiszámított vakmerőség, amellyel a súlyemelő a zuhanó tömeg alá vágja magát, azon exkluzív kombináció amely a súlyemelést rendkívülivé teszi a sportágak között.


Kissé másképp is megvilágíthatjuk a dolgokat: beüléskor a sportoló le és előrefelé mozdul, testtömegének tehetetlenségi ereje lép fel. De ez csak akkor számít, ha ő a testek mindenkori szabad esését meghaladó (standard 9,80665  m/s2) 12 nagyobb sebességgel megy a beülésbe. Ez a sebesség a karok közvetítésével a súlyzóhoz jut, és a beüléssel ellentétes irányú erőt hoz létre 11.

Ha a súlyra ható tehetetlenségi erő megegyezik a súlyával, a húzás végén szerzett sebesség megmarad, de nem származik semmi előny. Végül a lassú sportoló esetében a keletkező erő kisebb, mint a súlyzó súlya, ezért nem képes fenntartani a rúddal elért sebességet a felhúzás végére 10. Következésképp ő úgy kezdi meg a beülést, amikor is a súlyzó már csak keveset halad felfelé.

A testsúly és a gyorsaság kapcsolata

_Hanzlik János “AZ IDŐSZAKOS FELKÉSZÍTÉS TERVEZÉSI FELADATAI A SÚLYEMELŐSPORTBAN” címmel megjelent írásában egyebek mellett az alábbiakat állapítja meg:

“Válogatott szinten a versenyzők többsége “túlsúlyos”, melynek mértéke a legkükönbözőbb lehet (2-6 kg). A kis fogyasztók (2-3 kg) az évad során saját súlycsoportjukban indulnak, mert a 2-3 kg leadásával nem gyengülnek, sőt felgyorsulnak 13. ”

Ugyanezt a jelenséget írja le, csak megfordítva Igor Abramovszkij “A súlyemelő túlzott testtömege és a sporteredmények ” c. munkájában:

A súlyemelő mozgások azonban nagy sebességet igényelnek, ami jelentősen csökken a testtömeg növekedésével 14.


Egyik példában Abramovszkij egy 186 cm magas személy számára állapít szükséges emelési magasságot a szakításhoz (186 cm x 75% – 0,75  testhossz =139 cm – 22,5 cm (a dobogótól és rúd távolsága = 119 cm). Ugyan ez ilyen formában konkrétum, de igazságtartalma általános érvénnyel bír:

Ezen a magasságon minden 7 kg ráfordított erővel kb. 6 kg-os súlyt tudunk emelni. Ha a sportoló 10 kg felesleges tömeggel rendelkezik (zsírszövet), az nem növeli a sportoló erejét, hanem éppen ellenkezőleg, az említett korábbi terhelést hozza létre, így ez kb. 6 kg-val csökkenti a szakítás eredményét.

A testtömeg növekedésének lassító hatása az szakítás eredményére még nyilvánvalóbb, mert a szakítás még gyorsabb mozgás, mint a felvétel (és kilökés). Abramovszkij megállapította, hogy a legerősebb súlyemelők 62-105  kg közötti kategóriáiban a felvétel& lökés körülbelül 1,200-1,215 aránnyal bírt a szakításhoz képest az 1998-2000 közötti időszakban. Ez 82-83% szakítás a lökés eredményéhez viszonyítva. Ugyanakkor a legfelsőbb osztályban átlagosan 1,243 volt az arány, vagyis a lökő eredmények 80,4%-át tette ki a szakítás 14. Ez azt jelenti, hogy a szupernehézsúlyú sportolók már egy kicsivel lassabbak.

A beüléskor nyert kinetikus energia nagysága – mint azt kicsivel korábban ismertettük – függ a sportoló testömegétől, az előzetes felfelé haladó mozgás sebességétől, valamint az út hosszától, amelyen a húzást képes megszüntetni, megkezdve a beülést 10. Amennyiben a sportoló kisebb mértékben fogyaszt, a leadott testtömeg zsír, glikogén, és víz, de nem tényleges izomtömeg. Ez az esetben, gyorsabban mozgathatja a súlyzót, mert egy kissé kevésbé lesz leterhelve saját testének mozgatása által 14. A kisebb testtömegnek ugyan kisebb kinetikus energia jár a nyomában a felfelé haladó mozgás megszűnésekor, de másik oldalon egy gyorsabb beülés nagyobb tehetlenségi erőt generál 11. Mindezek fényében megállapítható, hogy a szakítás eredménye egy kényes erő-gyorsaság-testtömeg egyenlet függvénye, amelyben az utóbbi kismértékű csökkenése nem játszik negatív szerepet 13.

Jellemzően a lehetséges függőleges sebesség a szakítás húzásakor 2, esetleg 2,2 m/s, míg a felvétel során 1,6-1,8 m/s 10 . A sikeres szakításhoz elengedhetetlen húzómagasság nagyobb mint, ami maximális terhelésű felvétel kivitelezéséhez szükséges. Mivel utóbbinál a mozgáspálya rövidebb, a súlyemelőnek nincs ideje az eszközt azonos mértékben gyorsítani. Mindazonáltal a felvétel hasonlóképpen domináns a gyorsaság. Ezért a testsúly kisebb mértékű (akut) csökkentése inkább előny, mintsem hátrányt 13.

A lökés maximális sebessége, körülbelül kétharmada a felvételének 15. A karnyújtásnyi távolságon még kevésbé tud a súlyzó felgyorsulni. Jellemző, hogy a könnyűsúlyú sportolók a rögzítéshez szükséges magasság felére sem tudják meglökni a maximális súlyt, így a karok hosszához elegendő pálya csak a villámgyors alámenésen keresztül tud megvalósulni 16.

Léteznek olyan természetes mozgások, amelyekbe hatékonyabban lehet alkalmazni a saját testsúlyt. Ilyen például a kötélhúzás, az ütések/rúgások, a dobások és hajítások (atlétika), vagy mondjuk a súlyemelésben a lökés. A saját testtömeg mozgatásának lassító hatása ugyan érvényesül a lökésben is, de bőven ellentételezi a testsúllyal arányosan nagyobb kinetikus energia keletkezése. A mechanika törvénye szerint a test mozgásának az energiáját, azaz a kinetikus energiát a vagy esetünkben a lökőerőt így mérhetjük:

m a lökés végrehajtásában részt vevő testtömeg, a v pedig ennek a tömegnek mozgásának a sebessége. A mozgási energia tehát a mozgásban lévő testek energiája, melyet mozgásuk folytán képesek munkavégzésre fordítani. A képletbe tehát behelyettesítjük a 150 kg testtömeggel rendelkező súlyemelő 1,07 m/s sebességgel történő mozgását, valamint a 130 kilónyi vetélytársa, némivel gyorsabb 1,1 m/s-os lökését.

150x (1,07 x 1,07) /2 = 85,8675 J

130x (1,10 x1,10) /2 = 78,65 J

Látható, hogy az első esetben közel 86 J energia keletkezett, a könnyebb súlyemelőnél pedig kevesebb, mint 79. Természetesen a lökés végeredménye sokkal elem összjátéka, itt csupán arra mutatunk rá, hogy a nagyobb testtömeg a felfelé lökő szakaszban előny.

Tehát a kismértékű fogyasztás nem negatív előjelű egyik mozgás eredményére nézve sem, a testömeg nagyobb csökkenése azonban, az izomtömegen és ezen keresztül az erőn túlmenően, főleg a kilökésre káros, figyelembe véve a felfelé haladó szakaszban elvesztett mozgási energiát. Olyan eset is van, amikor a nagyobb fokú testsúlycsökkenést sikerül zéró izomveszteséggel megvalósítani. A kisebb testsúllyal a sportoló gyorsabban mozog, ezért kimagaslóan jó lehet, ugyanakkor lökésben éppen csak sikerül teljesítenie a kezdősúlyt. A lökésben lehetséges mozgási energia akkor is csökken, ha az elvesztett testtömeg zsír.

Dolovai Béla

Hivatkozások:

1 A. N. Vorobjov: A súlyemelő  korszerű edzése A FOGÁSNEMEK TECHNIKÁJÁNAK ÁLTALÁNOS ELVEI 3-6. old.

2  A. N. Vorobjov: A súlyemelő  korszerű edzése AZ IZMOK RÉSZVÉTELE A SÚLYZÓ EMELÉSÉBEN 6. old.

3  Добрев П., Колев К. Корреляционные зависимости между результатами в соревновательном упражнении рывка и тренировочных упражнениях.

4  Andrew Charniga, Jr.: The Relative Value of the Back Squat in the Training of Weightlifters (first posted 2001) 

5  Https://www.mlsz.hu//wp-content/uploads/2010/02/UEFA-A-Edzéselmélet_Gyorsaság_Erő.pdf

6  https://www.dynamicfitnessequipment.com/Articles.asp?ID=250

7  Tihanyi József, Váczi Márk, Rácz Levente: IZOMERŐ ÉS TELJESÍTMÉNY Magyar Súlyemelés 2003. 36-48. old.

8  https://hu.wikipedia.org/wiki/Newton_(m%C3%A9rt%C3%A9kegys%C3%A9g)

9  http://erettsegi.com/tetelek/fizika/9-osztalyos-fizika-anyag-osszefoglalo-tetel/

10   A. N. Szokolov: A gyorsaság jelentősége a súlyemelésben és fejlesztésének módszerei *Súlyemelés. Cikkek gyűjteménye. Testnevelés és sport, Moszkva * Kiadva: 1971, 111 – 118.

11  A. N. Szokolov: A gyenge szakítás eredmények okairól  SÚLYEMELÉS  Szakmai szöveggyűjtemény  Budapesti Testnevelési és Sporthivatal 1978. 165-170. old.

12  https://hu.wikipedia.org/wiki/Szabades%C3%A9s

13  Hanzlik János: AZ IDŐSZAKOS FELKÉSZÍTÉS TERVEZÉSI FELADATAI A SÚLYEMELŐSPORTBAN   Magyar Súlyemelés 2003. 49. oldal

14  Prof. Igor Abramovszkij: A súlyemelő túlzott testtömege és a sportteljesítmény  Olymp magazin 2002, 1:28-29

A világ legerősebb embere

l. rész

Felvétel és nyomás – az erő korai tesztje

1891-ben, Londonban rendezték meg az első súlyemelő világbajnokságot 1, amely lehetőséget adott tisztázni a legerősebb kérdését. A verseny, a klasszikus, súlyemelő triatlon közvetlen őse, vagyis a terhet már fej fölé emelték karnyújtásba. De ez még nem azonnal a nyomás korszaka. Az egyik legkorábbi érvelés az erő “tiszta” tesztjéről Alan Calvert-tól származik, aki a Milo Barbell Company alapítója (1903), és progresszív súlyzós edzés korai támogatója. Calvert az Erő magazin 1916 május 23. -i kiadásában így fogalmaz:
Nem talál jobb erő-tesztgyakorlatot, mint a kétkaros nyomás. Amikor valakinek érvelek az emelés közbeni trükkről, adok neki egy eléggé nehéz kétkezes súlyzót, és megkérem, hogy nyomja ki. Ha a lábai nyújtva, semmi nem fog történni, kivéve ha elég erős. Szükséges az erős tricepsz, kell egy kis hát is, de különösen a vállakat veszi igénybe. Nem valami más készség szükséges, hogy a magasba juttassa, ezért miután már eleve fel kellett vennie a mellkasra, úgy vélem a kétkaros nyomás az erő legjobb vizsgálata 2.

A világ legerősebb embere bővebben…