A gyorsaság jelentősége a súlyemelésben és fejlesztésének módszerei

Sokolov, L. N.

Tyazhelaya Atletika. Sbornik Statei. Fizkultura i Sport, Moscow, Publishers, 1971: 111 – 118,

Angolra fordította Andrew Charniga, Jr.

Sportivny Press©

Hosszú ideig a súlyemelő gyakorlatok ténylegesen erő gyakorlatok voltak. Aztán, ahogy a sport fejlődött, a gyakorlatok egyik alapvető technikai összetevője a sebesség lett, így alakultak át gyors-erő gyakorlatokká. Igaz, kezdetben csak az úgynevezett tempó gyakorlatok (a szakítás és a felvétel és lökés) tartozott a gyors-erő kategóriába, a nyomás még mindig erő gyakorlat volt (E.K. Zhukov, 1959; N.V. Zimkin, 1964).

Jelenleg a nyomás is gyors-erő gyakorlatnak minősül.

Az elmúlt években a súlyemelő alkata is megváltozott. A gyenge mobilitású és nagy izmokkal rendelkező sportoló átváltozott egy mozgékony, rugalmas, ügyes, és jó ugró képességű sportolóvá. A modern súlyemelő felépítése hasonló a dobó atléta vagy a tízpróbázó alkatához. Elegendő alapunk van megjósolni, hogy az egyik legfontosabb változás a súlyemelés fejlődésében a gyakorlatok végrehajtási sebességének növekedése lesz. Ezért rendkívül fontos, hogy megértsük, hogyan lehet fejleszteni a sebességet amire súlyemelőnek szüksége van és kialakítsuk az erő és a gyorsaság optimális arányát.

Először meg kell határoznunk, hogy milyen típusú gyorsasággal kell rendelkeznie a súlyemelőnek. Mozgási sebességét fel lehet osztani három formára: a reakcióidő a külső ingerre, különálló mozgások végrehajtásának frekvenciája és az egyedülálló mozdulat sebessége  (NV Zimkin, 1956, VS Farfel, 1959, VM Zatsiorsky, 1966). Mivel a súlyemelő gyakorlatok ciklikusak, és nem egy adott jelre kezdődnek, nyilvánvaló, hogy a súlyemelőnek gyors mozgással kell rendelkeznie, azaz a képességgel, hogy gyors mozgást végezzen nagy izomfeszülés mellett.

 

A súlyzó sebessége arányosan csökken a súlyának növekedésével, és ennek megfelelően, az emelés relatív magassága is. Szóval, az egyik legfontosabb feladat a maximum közeli súly emelésénél, hogy elérjük szükséges sebességet, és így a végrehajtáshoz megfelelő magasságot. Minél gyorsabb a sportoló annál jobban tudja az erejét közvetíteni a mozgó súlyzóra (VN Tutevich, 1955). Egyéb tényezők változatlansága mellett, a gyors sportolók nagyobb erőt generálnak és hosszabb ideig tudják kifejteni azt mozgásban lévő súlyzóra. A maximális erő kifejtés minimális idő alatt határozza meg a gyors-erő képletét:

I = Fmax / tmax

ahol az I gyors-erő index; Fmax a maximális leadott erő az adott mozgásban; tmax a maximális erő kifejtés elérésének ideje.

A súlyemelőknek képesnek kell lenniük, hogy gyorsan, és összehangoltan mozgassák egész testüket, így önálló mozdulatok végrehajtására is, nagy sebességgel. Például, a szakítás első szakaszában a térd ízület kiegyenesedik a kiálláskor, majd újra behajlik amikor a guggoló pozícióba zuhan a sportoló. Mindez a másodperc töredéke alatt. Minél gyorsabb a váltás egyik mozdulatból a másikba, annál nagyobb erőt képesek generálni a sportoló izmai  minden egyes mozgásban.

D.M. Ioseliani (1955) nagy számú összefüggést talált az ugró képesség (az ugrás jó mutatója gyorsaságnak egyetlen mozdulatban) és a súlyemelő eredmények között. Az ugrás és a szakítás  között nagyobb az összefüggés, mint a nyomás esetén. V.F. Lomeiko (1968) későbbi kutatásai szintén hasonló eredményeket mutattak. Nagyobb összefüggés mutattunk ki a tempó gyakorlatok (szakítás, lökés) eredmények és az alsó végtagok  mozgás frekvenciája között (L.N. Sokolov, R. F. Kozovoi, 1969).

Ismeretes, hogy a sport gyakorlatok sikeres végrehajtása szorosan kapcsolódik a sportoló azon képességéhez, hogy teljes mértékben kihasználja az összes hajtóerőt, beleértve a tehetetlenségi erőt is (DD Donskoi, 1960, VM Dyachkov, 1967). Ezek az erők fordulnak elő a súlyemelő gyakorlatokban a sportoló és a súlyzó interakciójának eredményeként. Kifejezetten akkor, amikor a sportoló átvált a kiállásból a beülésbe , bármelyik klasszikus gyakorlatban, vagy amidőn az emelkedés tvált  süllyedésbe a kilökésnél. A mechanikában az köztudott, hogy a mozgó test mozgási energiával rendelkezik, amelyet ez a képlettel fejezhetünk ki Ek = mv2/2,  ahol m a mozgó test tömege, a; v pedig ennek a mozgó testnek a sebessége. A kinetikus energia képes a munkavégzésre. Amikor a mozgó test megáll, a mozgó test kinetikus energiája megszűnik, azaz Mv2/2 = Fs, ahol F az átlagos erő amit mozgó test generált; s az az út, amelyen keresztül a kinetikus energia megszűnik.

Abban a pillanatban, hogy megvalósul a kiállás, a sportoló függőlegesen mozog nagy sebességgel. Ezután abba kell hagynia a mozgást annak érdekében, hogy el tudja kezdeni a beülést. Ezalatt a felfelé mozgó test kinetikus energiája átadódik a rúdnak, és ezáltal segíti azt felemelni. A képletből nyilvánvaló, hogy a kinetikus energia nagysága közvetlenül a mozgó test tömegének és a sebességének négyzetétől függ. Az is tetten érhető a második képletből, hogy az erő ami a mozgás sebessége megszűnéséből adódik függ az út nagyságától, amelyen a mozgás megszűnik. Minél rövidebb ez az ut, azaz minél gyorsabb váltás a kiállás és az alá guggolás között, annál nagyobb a keletkezőerő.

Speciális számítások azt mutatták, hogy szakítás közben a kiállásból guggolásba ugrásból a középsúlyú versenyzők által generált erő meghaladja a 200 kg-ot.

Amikor erő meghaladja a súlyzó súlyát, hozzájárul a vertikális sebesség a növekedéséhez (ez gyorsulást generál). Ha a súlyzóra alkalmazott erő megegyezik annak súlyával, a kiállás végén elért sebesség megmarad. Végül, ha a fent említett erő kisebb, mint a súlyzó súlya, a sportoló nem lesz képes sem fenntartani a sebességet, sem tovább gyorsítani a súlyzót. A súlyzó függőleges mozgására gyakorolt pozitív hatás idővel nullára fog csökkenni a gravitációs erő fékező hatása miatt.  Az alámenés alatt a tehetetlenségi erő, amely abból keletkezik, hogy a sportoló kölcsönhatásban áll a súlyzóval, hozzájárul annak sikeres felemeléséhez. Amennyiben a tehetetlenségi erő egyenlő a tömeg és a gyorsulás szorzata által kreált erővel, akkor ez az erő hozzájárul az alámenés sebességének növekedéséhez. Az alámenés sebessége viszont feltétele a súlyzó sikeres felemelésének.

Végső soron mozgás sebessége a súlyemelésben fokozza a külső és belső hajtóerők hasznosítását. A sebesség a legnagyobb jelentőségű a szakításnál, ahol a súlyzó sebessége  eléri a 2-2,2 m/sec-et maximum közeli súlyokkal. Sebesség egy kicsit kevésbé fontos a felvétel és lökés esetén, ahol a  súlyzó legnagyobb sebessége eléri a 1,6 – 1,8 m/sec-et. És végül, a sebesség még kevésbé fontos a nyomásnál, ahol a súlyzó sebesség majdnem fele mint a szakításnál.

  Gyakorlatban a sport megerősítette ezt az álláspontot. A mozgás sebességének javulása viszonylag rövid életű.  S.I. Filatova (1966) szerint, az ugró eredmények 7-17 év között javulnak, a nem atletizáló gyermekeknél . V.F. Lomeiko (1968) szerint, nem sportoló egyéneknél az ugrás fejleszthető akár 20 éves korig. Sportolóknál 22 éves korig javítható az ugróképesség. Másrészt az erő jóval hosszabb ideig fejleszthető. N. L. Vorobeyev (1964) szerint, az erő tovább is növelhető, akár 35-40 éves korig.

Ez a szabálytalanság az erő és a gyorsaság fejlesztésében nyomot hagy a klasszikus gyakorlatok eredményeinek a növekedésében. A javulás mértéke a szakításban, ahol a sebesség nagyon fontos, észrevehetően erősen csökken korral. Hasonló a helyzet, bár kisebb mértékben, de megfigyelhető a felvétel és lökésnél. Nem ritka, hogy a javulás mértéke még növekedik a nyomásnál, a 20 – 25 éves kor után is. Ez azt jelzi, hogy bár a nyomás az gyors-erő gyakorlat, az erő a meghatározóbb tényező. Rendkívül fontos a súlyemelők képzésénél, hogy figyelembe vegyük a klasszikus gyakorlatok eredményeinek fejlődésében mutatkozó szabálytalanságot. Maximális figyelmet kell, hogy fordítani a sebesség fejlesztésére az elején, ami előreviszi a tempó gyakorlatok fejlődését, hiszen a fiatalok most kezdik súlyemelést.

A fiataloknál nem alkalmazható erősítő edzés nagy súlyokkal. Először is, ezek a gyakorlatok erőlködést jelentenek ami ellenjavallt a fiataloknak; másodsorban, a nyomást fejleszti, ami nem kívánatos  a képzés első szakaszaibaban. A kérdés tényszerű, speciális kutatásai (LN Sokolov, 1965) kimutatták, hogy a kar- és a váll-izmok intenzív megerősítése (szükséges feltétel a komoly nyomás eredményekhez),  de ez negatív hatással van a tempó gyakorlatok technikájának a asszimilációjára. Éppen az ellenkezője kívánatos, a viszonylag gyenge a karok és a vállövi izmok észrevehetően megkönnyítik a szakítás és a felvétel és lökés technikájának elsajátítását. Ezt figyelembe véve  az erő olyan mértékben fejlesztendő, amely összhangban van a technikai kivitelezéshez szükséges fizikai tulajdonságokkal.

A lábak és a törzs izmainak erősítése (amelyek a kulcsfontosságú izmok) elősegíti a a tempó gyakorlatok technikájának elsajátítását. A nyomás legyen 7,5-10 kg-mal kevesebb, mint a szakítás. A későbbiekben a nyomás eredmények fokozatosan kiegyenlítik a szakítást.

A hazai kiváló bajnok Vladimir Belyaev esete egy jó példa. 16 évesen kezdte súlyemelést. 22 évesen  világrekordot állított fel szakításban. Röviddel ezután lett a világcsúcstartó a felvétel és lökésben. Ebben az időben viszonylag alacsony eredménnyel rendelkezett nyomásban, a nyomás eredménye 12,5 kg-val elmaradt a szakítás mögött.

1966-ban, 26 évesen Belyaev eredménye nyomásban egyenlő lett a szakítással. Ugyanebben az évben Belyaev megnyerte a világbajnokságot megelőzve néhány akkori neves súlyemelőt mint, D. Veres, N. Ozimek, H. Zdrazila,  világrekordot állított fel összesített 485 kg (147,5 + 147,5 + 190) eredményével.

Figyelembe kell venni a gyorsaság fejlesztését illetően, hogy az egy mozdulat gyors végrehajtásának a képessége nem csak a gyorsaság fejlettségének szintjétől függ, hanem számos más adottság is szükséges: dinamikus erő, ügyesség, a rugalmasság és a képesség a akaratlagos koncentrált izomfeszítésre .

Annnak érdekében, hogy fejlesszék a súlyemeléshez szükséges gyorsaságot, alacsony terhelést kell alkalmazni a klasszikus gyakorlatokban. A súly, amely a maximális terhelés 55-70%-a az optimális edzősúly a gyorsaság fejlesztésére.

Az 75-90%-os edzősúlyok a gyorserő fejlesztéséhez optimálisak.

A különböző  súlyzórúddal végzett ugró gyakorlatok, amelyek a legjobb eszközök a speciális gyorsaság fejlesztéséhez, különleges helyet kell betölteni a súlyemelők gyorsaságának fejlesztésében.

A központi idegrendszer optimális állapota szükséges feltétel a gyorsaság fejlesztő gyakorlatok hasznosításához. Gyorsaság fejlesztő gyakorlatokat az edzés elején kell végezni és nem végén, mint az megfigyelhető néhány embereknél, akik ugró gyakorlatokat végeznek fáradtan.  Ennek igaznak kell lennie a ellenállásos gyakorlatok használatára is. Az ismétlés a gyorsaság fejlesztésének alapvető módszere. A pihenő a gyorsaságfejlesztő gyakorlatok sorozatai között  megfelelő időtartamúnak kell legyen, hogy a gyorsaság a következő sorozatnál se csökkenjen. A gyorsaságfejlesztő edzés sikerességének ellenőrzéséhez az Abalakov módszert alkalmazzák: függőleges ugrás magassága, az emelés magassága, vagy a súlyzó sebességének mérése.

Kívánatos, hogy rendszeresen alkalmazzanak verseny feltételeket, hogy a pszichológiai terhelés és a súlyemelés kombinációja általában serkentik eredmények javulását. Annak érdekében, hogy elkerüljük a „sebesség korlátot”, szükséges a különböző terhelések alkalmazása a gyorsaság fejlesztő gyakorlatoknál.

A helyes terhelésnek van a legnagyobb jelentősége. A gyakorlatokat gyakran kell végezni, maximális sebességgel, és alacsony ismétlésszámmal.

A nagy izomtónus gátolhatja mozgás sebességét, mert a dolgozó izmok egyre fokozódó tónusa akadályozza az izmok ellazulását (V.L. Federov, 1958). Speciális kutatások azt mutatják, hogy a súlyemelők akik a legtónusosabb izomzattal rendelkeznek, elragadtatják magukat az erő gyakorlatokkal. Például, a súlyemelők, akik jók nyomásban szignifikánsan magasabb izomtónussal rendelkeznek, mint azok, akik magas eredményekre képesek a tempó (szakítás, lökés) gyakorlatokban (L.N. Sokolov, N.A. Yaroka, 1968).

Sajnos gyakorlatilag, konkrétan egy munka sem szentelt figyelmet az izmok lazítására a súlyemelésben. Az értekezések közül egyedül I.V. Lovitskoi, Relaxációs gyakorlatok, Fizkultura I Sport, 1964, ad neki nagyobb teret.

A szerző speciális gyakorlatokat javasol, amelyeket négy csoportba oszt. Az első gyakorlat csoport, ahol az izmok váltakozva megfeszülnek majd relaxált állapotba váltanak. A második csoportba azok a gyakorlatok tartoznak, ahol az egyik izmok csoportjának relaxációját kombinálják más izmok megfeszítésével. A harmadik csoport gyakorlatai bevonják a test azon  mozgó részeit amelyeket a mozdulatlan rész izmai mozdítanak, ahol a mozgó részek a saját tehetetlenségüknél fogva mozdulnak el majd ernyednek el. És végül, a negyedik csoportja magában foglalja azokat a gyakorlatokat amikor a sportoló akaratilag maximálisan ellazítja egyes izomcsoportjait.

Az izmok ellazításának képessége fontos helyet foglal el a sport képzés kezdeti időszakában. Néhány külföldi sport iskola állandó emlékeztetőként transzparenseket függeszt ki az edzőhelyeken, hogy milyen fontos az izmok relaxációja ezzel ösztönözve sportolókat: „Ne feledd, csak azok, sikeresek a sportban, akik magas szintre fejlesztették a pihenés képességét” és „Nem az eredmény a fontos, hanem a mozgás szabadsága.”

Ebből következik, hogy a súlyemelőnek szükséges elsajátítani:

  1. A különálló mozdulatok gyors végrehajtását.
  2. A mozdulatok közötti gyors váltás képességét.
  3. A képességet arra, hogy maximális izomfeszülést érjen el minimális idő alatt.
  4. Az izmok tudatos ellazításának képességét.

Rendkívül fontos, hogy ezen a tulajdonságok tökéletesítése a képzés része legyen, az élsportolóknál. Mellesleg, ez segíthet megoldani a tempógyakorlatok eredmény növelésével kapcsolatos problémát., amelyet az elmúlt évtizedben még nem sikerült kezelni.

 


Publikálta: Tyazhelaya Atletika. Sbornik Statei. Fizkultura i Sport, Moscow 1971: 111 – 118.