Rustem Khairullin
Olymp 2:16 – 17: 2002
Angolra fordította: Andrew Charniga, Jr.
Sportivny Press©
–
Statisztikai bevezetés
A szovjetek már a korai huszadik században tudományos szinten foglalkoztak a súlyemelő sportággal, azt tucatnyi tudományág bevonásával vizsgálva, egyiköjük a statisztika. A szovjetunió széthullása után az orosz érdekeltségű tudósok töretlen lelkesedéssel folytatták tovább a súlyemeléssel kapcsolatos információk gyűjtését, számszerűsítését és kiértékelését, valamint modellezését. Így például a 2000-2001 évi orosz, férfi nemzeti bajnokság eredményeit értékelve úgy találták, hogy a versenyzők a szakításban átlagosan 82%-át tudták teljesíteni annak a súlynak, amekkorára a lökésben voltak képesek. Ezeken a versenyeken a lökésnek relatív alacsony volt a sikerességi rátája 54.79±4.39%, illetve 53.75±5.75%. Valamivel később, a világbajnokság, majd a 2002-es Orosz nemzeti bajnokság eredményei elemezve megállapították , hogy a gyakorlatok sikerességi aránya általában véve is viszonylag alacsony. A világbajnokságot (2001) vizsgálva azok a versenyzők bírtak jó sikerességi aránnyal, akik bajnokok voltak. és ezúttal is hozták elvárt eredményeket. Náluk az összes gyakorlataik kétharmada sikeres. rendelkeztek jó eredményekkel (eredményesség több mint 66%). Kiemelkedőn jónak bizonyultak a következő évi világbajnokság (2002) női versenyzői, több, mint 83%-os sikerességi aránnyal (Tábla 1 – 6).
Szintén statisztikai alapon tanulmányozták a vesrenygyakorlatokban felemelhető súlyok értékeit is, azaz a szakítás hány százalékot tesz ki a lökéshez képest. Összehasonlították a szakítás és a lökés dinamikus és kinematikai jellemzőit is, amely megerősítette A.V. Chernyak véleményét, aki szerint a szakításban és lökésben teljesíthető súly aránya állandó, amely független az egyes súlyemelők képesítésétől, vagy súlycsoportjától. Megállapítását a két gyakorlatot érintő statisztikai kutatására alapozta, amelyet visszavezetett egészen 1924-ig. A szakítás aránya a lökéshez képest meglehetősen alacsonynak mutatkozott, átlag 75% 1936-ig. Tizenkét évvel később ez 77,6%, majd a két gyakorlatban felemelt súly arányában évtizedekig nem volt jelentős változás, még a hetvenes évek elején sem, amikor a „harmadik” gyakorlatot nyomást kivették a fogásnemek közül. Azután egyes bajnokok erősebb szakítóeredményekkel jelentek meg, különösen a rangosabb versenyeken.
A montreali olimpia utolsó fogása Alekszejevtől, 1976-ban.185 kilós szakításával a két gyakorlat aránya 72,6%. A kor legerősebb szakítója Hriszto Placskov, 195-re volt képes, de hússzal elmaradt a lökésben Alekszejevtől. Placskov aránya 83%.
Chernyak szerint a szakítás és lökés aránya 75-82%. Ha az arány meghaladja a 82%-ot az azt jelenti, hogy a szakítás technikája jobb, mint lökésé. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a rontott fogások száma a a versenyeken a szakításnál rendre nagyobb (Megjegyzés: a endszeres magas kezdés tehető felelőssé. Az eltúlzott kezdőfogás eredményeként a súlyemelő az aktuális legjobbját sem tudja hozni). Ennek ellenére véleményünk szerint a szakításnak a lökéshez viszonyított eredménynövekedése nem a teljesítményjavulásnak köszönhető, hanem a kilökésben fordulnak elő krónikus hibák, amelynek köszönhetően nagyon sok a rontott fogás lökésben is. Számos cikk foglalkozik a problémával, amelyek rendszerint az Olymp oldalain jelentek meg . Ezekben a cikkekben az egyes szerzők véleménye homlokegyenest eltérő, így akaratlanul is sikerült zűrzavart előidézniük olvasóik fejében.
Hibák a kilökésben
A súlyemelő bemelegítésének komoly kutatásai, az edzések és versenyek megfigyelései azt jelzik, hogy a lökés technikájának a fő problémája közvetlenül kapcsolódik a gyakorlat tanuláshoz és a további tréningekhez.
Véleményünk szerint a lökéshez kapcsolódó leggyakoribb hibák következők:
- A súlyemelők többségénél hiányzik a hangsúlyos, erélyes alámenés.
- A legtöbb súlyemelő a lábak irracionális átrendezését mutatja be (a hanyagul végrehajtott bemelegítés közben) az ollózó helyzetben.
A súlyemelők túlnyomó többsége viszonylag könnyedén löki ki a súlyt, de csak nagy nehézdségek árán tudják fixálni a rudat fej felett. Az ok az, hogy a súly alátámasztása nem aktív.
Köztudott, hogy a háromfogásos korszakban a sportolók külön gyakorolták a súly aktív alátámasztását, mivel ez szükséges volt a nyomáshoz. A láblökéses nyomást kifejezetten azért alkalmazták, hogy kifejlesszék a súly alátámasztás érzését. Ennek minősége fontos szerepet játszott a felvétel és lökésben, különösen az alá ollózáskor. Nem véletlen, hogy kevés esetben fordult elő a lökés elhibázása a háromfogásos korszakban.
A láblökéses nyomás gyakorlati értékét jól a következő tény illusztrálja. Egy, az archív filmfelvételeket tanulmáyozó kutatás kimutatta, hogy lökésnél a rúd sebessége 0,20-0,25 m/sec gyorsabb volt a háromfogás idején, mint a „biatlon” idején (1). Miután 1973 január 1.-től a nyomást törölték a versenyszámok közül a súlyemelők fokozatosan elhagyták a láblökéses nyomást és ez negatív eredményeket hozott.
Miután felhagytak a láblökéses nyomással, a helyből lökés vált népszerű gyakorlattá; csakhogy ez súlyosbította a helyzetet. Még egy egyszerű vizuális elemzéssel is megállapítható, hogy a lökés ollózva, és a helyből lökés között igen kevés közös pont van. Mindkét lökésnél (ollózó vagy fél guggoló stílus) az alámenéskor szükésges a teljes egyensúly elérése(1. ábra). Az atlétának ehhez jelentősen hátra kell ívelni a gerinéct a medencét hátra tolva, hogy a helyből lökésnél aláguggolva.
Ez a motoros berögződés, ha az ollózó stílusnál alkalmazzuk, a medence hátrabillenését okozza ami így eltávolodik tömegközéppont függőlegesétől (a kezek, könyökök, vállízület, medence), ami viszont újraosztja a súlyból eredő erőket jobban terhelve ezeket az alapvető támpontokat. Ennek eredményeként, a sportoló nagyon nehezen stabilizálja rudat a nyújtott karral a a fej felett(4).
A lökés alámenés szilárdsága nem kis mértékben az ollózás végrehajtásának minőségétől függ. Sok éves tapasztalatunk a súlyemelés terén lehetővé teszi számunkra, hogy kijelentsük, a súlyemelők túlnyomó többsége a bemelegítés során hanyagul (röviden, anélkül ,hogy pontosan rögzítenék a helyzetet) végzi a lökést. Ők általában elhibázzák az alátámasztást, nem „érzik” a súlyt.
Khairullian ábra 1.
Amikor a súlyemelő helyesen hajtja végre az ollózást, akkor éreznie kell, hogy a kezét, könyökét, vállát és csípő ízületét ugyanabban a szigorúan függőleges vonalba igazítja. A támasz az elől lévő lábnál a sarok, a hátul lévőnél a lábujjak. Rendkívül fontos, hogy a lábat lábujjakkal befelé helyezzük(2. ábra, B, C), az oldalirányú stabilitás érdekében. Az súlyemelő nem sietheti el a felállást a helyesen elrendezett ollozó helyzetből. Fontos, hogy érezze „csavarodást” a hátsó helyzetben lévő lábnál és „érezze” a rugalmasságot ebben lábban a bemelegítés alatt.
Tábla 1. A 2001-es világbajnokság (férfi) résztvevőinek sikeres kísérletei lökés fogásnemben. Tábla 2. A 2001-es világbajnokság (női) résztvevőinek sikeres kísérletei lökés fogásnemben.Tábla 3. A 2002-es Orosz nemzetibajnokság (férfi) résztvevőinek sikeres kísérletei lökés fogásnemben. Tábla 4. A 2002-es Orosz nemzetibajnokság (női) résztvevőinek sikeres kísérletei lökés fogásnemben.Tábla 5. A 2001-es Világbajnokság résztvevőinek siker aránya a lökés gyakorlatot tekintve .Tábla 6. A 2002-es Orosz nemzetibajnokság résztvevőinek siker aránya a lökés gyakorlatot tekintve .Tábla 7. A szakítás és a lökés eredmények arányai
Felhasznált irodalom:
- Ivanov, A.T., “Jerk Exercises for Athletes in Different Weight Classes,” Weightlifting, Moscow, FiS, 1972.
- Luchkin, N. I., Weightlifting, Moscow, FiS, 1962.
- Khairullin, R.A., “The Problem and Methodical Potential of Stabilizing Motor Habits in Sport,” Kazan, KFEI, 1998.
- Khairullin, R.A., “The Problem of Stabilizing the Barbell in the Jerk,” Olymp, #2 and 3, 2001.
- Chernyak, A. V., Methods of Planning the Training of Weightlifters, Moscow, FiS, 1976.
(Az érthetőség kedvéért eszközöltünk némi változtatást az eredeti szöveghez képest ~ Amatőrsúlyemelés.hu)